a

I. Fejezet

Sziasztok! Itt is volnék az első fejezettel, remélem elnyeri tetszéseteket. Jó olvasást! ^.^

A motor halkan zúgott alattam, a testemet átjárta az adrenalin. Minden figyelmemet az előttünk álló fiúra összpontosítottam és a gázra tapostam mihelyst leintette a zöld zászlót. Most a motor felzúgott és már kétszázzal repesztettem a pályán. Több méteres előnyöm volt, mikor egy autó állt meg előttem. Fogalmam sincs honnan tűnhetett fel, ám már nem tudtam megállni. Félrerántottam a kormányt és legalább kétszer átfordult az autó. A második után már elájulhattam, mert halk, egyenletes csipogásra ébredtem.
Szemeimet óvatosan nyitogattam és próbáltam megszokni az erős fényt, ami a led égőkből jött. Körbe néztem a szobában, ami egy kórházi kórteremnek tűnt. A velem szemben lévő fotelban legjobb barátom Brian aludt. Nem akartam felkelteni, így csak halkan figyeltem, ahogyan édesen szuszog.
- Fel vagyok. Tudom, hogy bámulsz - motyogta, majd az ágyamhoz sétált és megfogta kezemet. - Hogy érzed magad? A frászt hoztad ránk, a szíved leállt, újra kellett éleszteni.
- A fejem fáj és a kezem, de mást nem nagyon érzek... Miért nem érzem a lábamat? - kérdeztem kétségbeesetten.
- Az orvos azt mondta, hogy minden rendben lesz, csak idegi sokkot vagy nem tudom mit kaptál. Ha ezt csinálom azt érzed? - mozgatta meg nagylábujjamat.
- Igen - sóhajtottam fel megkönnyebbülten. - Mi történt? Az autóm?
- Nyerésre álltál, mikor hirtelen lefékeztél és elrántottad a kormányt, pedig semmi nem volt előtted. Legalább háromszor átfordultál és épp, hogy ki tudtunk húzni a lángoló kocsidból.
- Egy autó volt előttem. Keresztbe állt az úton. Nem mehettem bele.
- Pop, ott nem volt semmilyen autó - rázta meg fejét Bri.

- Én akkor is láttam, amit láttam...
- Jó napot! - kopogott be egy orvos. - Csak azért jöttem, hogy közöljem, Miss. Jay holnap hazamehet, a vizsgálatok rendben és nem szenvedett semmilyen maradandó sérülést, ám találtam valami furcsát - jött be és becsukta az ajtót. - Valami ismeretlen eredetű tudatmódosító szert találtunk a vérében.
- Bedrogoztak? - kérdeztem, bár tudtam a választ.
- Ez megmagyarázza az autót - gondolkodott el barátom.
- Valószínűleg ez történt. Szeretné, hogy hívjuk a rendőrséget? Esetleg a szüleit?
- Nem, egyiket sem. Mondjuk a szüleimet elég nehéz lenne, már egy ideje külföldön élnek.
- Rendben, ha bármi van, kérem szóljon - ment el a férfi mosolyogva.
- Miért akarna valaki bedrogozni?
- Hogy megöljön. Poppy, ha nem vagyunk ott vagy egy kicsit is később érünk oda, te felrobbansz az autóddal együtt.
- A telefonomat ugye nem adtad oda nekik?
- Nem, megtartottam - nyújtotta át, majd azonnal tárcsáztam a vész esetére tartogatott telefonszámot.
- Itt Tony Stark, ha ezt hallja valószínűleg nagyon jól szórakozom, kérem hagyjon üzenetet.
- Tony bácsi, Serena vagyok. Tudom, hogy nem a legjobb az időzítésem és rég beszéltünk, de segítened kell. Hívj vissza, ha ezt meghallgattad - nyomtam ki.
- Azt hittem vele soha többé nem beszélsz a...
- Azaz orvos, nem igazi volt. A névtáblája fejjel lefelé állt és ha igazi lett volna a szüleim értesítését meg sem kérdezi, mert még kiskorú vagyok, valamint a bal kezén egy ilyen tetoválás volt - mutattam meg neki a telefonomon. - Nem akarlak belevonni az egészbe. Én már régóta csak megjátszom a jókislányt, de szeretném, ha te megmaradnál igazi jófiúnak. Manhattan-be kell mennem.
- Serena Jay, ez ugye nem búcsúzkodás akart lenni? - kérdezte, míg kezeit összefonta mellkasa előtt.
- Nem akart lenni, ez az volt. Brian... - nem tudtam befejezni a mondatomat, az ablak berobbant és az üvegszilánkok ránk zúdulták, pár meg is vágott.
Azonnal kihúztam magamból az infúziót és a tappancsokat is leszedtem a mellkasomról, majd megragadtam Bri kezét és az ajtóig húztam, de az be volt zárva. Kétségbeesetten néztem körbe, ám sehol sem találtam drótot vagy hajcsatot vagy bármit, akivel ki tudnák nyitni a zárat. Az ablakon át kezdtek ránk lőni. Egy golyó felsértette az arcomat, de szerencsére a tulajdonosa nem tud célozni. Ez után viszont furcsa dolog történt. Kék fényt, majd egy páncélt láttam meg. Tony bácsi. Miután a golyózápor elült levette a fejéről a maszkot és szorosan megölelt.
- Sery, nem mondtad, hogy ekkora baj van - engedett el, majd Brian-re nézett.
- Nem tud mindenről. Nem akarom belevonni semmibe. Jó az új páncél.
- Több a fegyver és a kinézet is menőbb lett - nevetett fel.
- Kik támadtak ránk? - kérdezte barátom.
- Gonosz emberek, akik nem szeretnék viszont látni Sery-t. Velem kell jönnöd Manhattan-be.
- Előtte azért felvennék valamit és a cuccaimat is összeszedném.
- Nem lehet. Ha egy kórházat megtámadtak valami nagyon rosszat kellett tenned számukra. Most kell mennünk.
- Vedd fel ezt - nyújtotta nekem a cipzáras pulcsiját Bri, amit azonnal magamra kaptam és összecipzáraztam.
- Köszönöm - pusziltam arcon, majd szoros ölelésbe vontam. - Esküszöm, hogy visszajövök. A bajnokság végére itt leszek és olyan lesz, mintha el sem mentem volna.
- Így legyen. Nagyon hiányozni fogsz - húzódott picit hátrébb, majd egy puszit nyomott a homlokomra. - Vigyázz magadra.
- Te is. Ne kerülj összetűzésbe Greg-ékkel.
- Remélem meg emlékszel rá, hogy hogyan kell használni, nyújtott felém kéz karperecet Tony, majd a páncél mellkasából előszedett egy aktatáskát.
Kinyitottam és letettem a földre, felvettem a karpereceket, megnyomtam rajtuk a bekapcsoló gombot és a páncél felkúszott rám. Mosolyogva néztem, ahogyan Bri egy pillanatra eltűnik a szemem elől, majd már csak digitális kijelzőn láttam. Intettem neki, aztán felszálltam Tony bácsi után.
Gyorsan értünk el a toronyhoz, amin egy nagy "A" betű díszelgett. A páncélt még kint levettük és sima ruhában sétáltunk be a leszállóhoz tartozó bejáraton, ami egyenesen a konyhába vezetett. Egy szőke hajú férfi ült bent.
- Merre voltál? Csak úgy leléptél a... - állt fel hirtelen, majd elhallgatott, mihelyst meglátott.
- Serena Jay, Tony unokahúga - nyújtottam felé a kezemet.
- Steve Rogers - fogadta el, majd egy csókot lehelt kézfejemre, amibe picit belepirultam. - Nem is tudtam, hogy van egy unokahúgod.
- Hát, volt egy nővérem... - kezdte a magyarázatát Tony bácsi, mikor egy íjjal és tegezzel felszerelt férfi lépett be a nappaliba. - Inkább összehívom a többieket - motyogta magának. - J.A.R.V.I.S. kérlek szólnál a többieknek, hogy jöjjenek a nappaliba? Fontos dolgot szeretnék nekik mondani.
- Természetesen Mr. Stark - mondta egy gépies hang.
- Ez... Ez meg mi volt? - kérdeztem körbe fordulva.
- J.A.R.V.I.S. a házvezető. Mesterséges intelligencia. Az autódba is beszerelhetném, tudna segíteni a versenyen.
- Honnan tudsz te erről?
- Attól, hogy nem voltam az életed része még foglalkoztam veled, elvégre az unokahúgom vagy. Családtag és még fiatalkorú.
- Már mindegy, az autóm felrobbant szóval semmi haszna nem lenne a rendszerfrissítésnek.
- Mi? Felrobbant? Hogyan?
- Szerinted miért voltam kórházba? - artikuláltam hevesen, mire az arcomon lévő seb és a kezem is fájni kezdett. - Sajnálom. Ez nem ellened irányul, de valaki bedrogozott és a versenyekről is vissza kell lépnem, ha nem lesz kocsim, így nem tudnám fizetni az albérletet...
- Oké. Mi lenne, ha egyezséget kötnénk? Te nagyon vigyázol magadra és megígéred, hogy mindig jelentkezel, bármi legyen. Én pedig adok neked egy kocsit és itt fogsz lakni.
- Ez... Ez komoly? - csillantak fel szemeim, mire ő csak bólintott. - Köszönöm Tony bácsi! - ugrottam a nyakába, amiért kicsit megtántorodott, de utána egyenesen állt.
- Mit akartál Stark? Mi olyan fontos? Ki ez a lány? - kérdezte egy vörös, rövid hajú nő.
- Emiatt a lány miatt hívtalak ide titeket. Ő az én aranyos unokahúgocskám, Serena, aki egy ideig itt fog lakni, mivel a Hydra valamiért szemet vetett rá.
- Talán a versenyek miatt - mondta az íjas férfi. - Clint Barton - nyújtotta a kezét, amit elfogadtam és megráztam. - A fiam is kijár néha. Jeremy Huston.
- Igen, ismerem. Elég jól vezet. Beszéltem már vele - mosolyodtam el.
- Nos, akiket még nem ismersz - mutatott balról jobbra végig az embereken Tony bácsi. - Natasha Romanoff, Bruce Banner, Maria Hill, Wanda Maximoff és Vízió.
- Sziasztok - intettem mosolyogva.
- Igazából ennyi lett volna, aki akar az mehet is - nevetett fel Tony. - Te pedig gyere velem - fogta meg a kezemet és a lifthez mentünk.
Amint beszálltunk ő megnyomta a "Garázs" jelzésű gombot és a szerkezet elindult lefelé. Az út csendben telt, csak egy kis nosztalgikus zene szólt. Kíváncsian vártam mit is rejteget a garázs, de, amit lent láttam azt életemben nem képzeltem volna. Jobbnál jobb, gyorsabbnál gyorsabb autók sorakoztak, ám egyetlen egy az elején szemet szúrt. Egy kifinomult ezüst mustang. Picit feltuningolom és sorra nyerni fogom a versenyeket.
- Ugye tehetek bele ezt-azt?
- Persze, mi kéne?
- Minden, ami a lakásom vendégszobájában van - feleltem nevetve.
- Holnapra itt lesznek a cuccaid, de ma már csak pihenj. Az arcodat és a kezedet Bruce megnézi, fent vár.
- Köszönök mindent. Nem tudom hogyan fogom ezt meghálálni.
- Úgy, hogy vigyázol magadra. Oh, és Sery, a gépek tiltott területnek számítanak, majd kapsz egy laptopot! - szólt utánam, mikor mar a liftben voltam.
Visszamentem a huszonhetes szintre, ahol a nappali, a konyha és a hálószobák meg egyéb ilyenek vannak. Banner már várt és bevezetett egy labor szerűségbe, ahol fel kellett ülnöm a fém asztalra. A kezemet szimplán sínbe tette az arcomat pedig lefertőtlenítette és leragasztotta. Azt mondta szerencsém van, hogy nem kell varrni.
- Szerintem kész is vagyunk. Vigyázz a kezedre. Egy ideig nem kéne versenyezned - jegyezte meg.
- A bajnokság egy hónap múlva lesz, addigra rendbe jön, ugye? - kérdeztem aggódva.
- Addigra biztosan. Milyen bajnokság? - érdeklődött és tényleg úgy tűnt, hogy érdekli, nem pedig udvariasságból kérdez vissza.
- Autóverseny. Itt Manhattan-ben lesz és esélyes vagyok a dobogóra jutásban.
- Azta. Nem néztem volna ki belőled, hogy autóversenyzel.
- Ez a cél. Az ellenfeleim általában alábecsülnek, majd nagyot néznek, hogy értek egy kicsit a dologhoz. Apropó, nem tudod hol találom most Tony-t? Másfél óra múlva jelenésem van a Bronx-i pályán.
- Nézd meg a tízes szinten, az a kutatórészleg. Általában ott van.
- Rendben, köszi - mosolyogtam, majd a lift felé kezdtem futni, de ügyesen elcsúsztam a laminált padlón.
- Megvagy? - húzott fel Steve.
- Igen, ez semmiség - nevettem, majd megköszöntem segítségét és beléptem a liftbe.